CSERBA Júlia - november 2011

« L’humour est une affirmation de la dignité,
une déclaration de la supériorité de l’homme
face á ce qui lui arrive. »
Romain Gary : La promesse de l’aube

Franyo Aatoth túlsúlyos pillangóként repked egyik országból a másikba, begyıjti különbŒzŒ kultúrák és tradíciók porszemeit, majd azokat festményeibe beleágyazva ( és egyéb módon, l. lentebb) szétszórja a világban. Mivel munkái ezért földrésztŒl, nemzetiségtŒl, képzettségi szinttŒl függŒen más-más módon ugyan, de mindenki számára értelmezhetŒek, BudapesttŒl, Mátészalkán és Mongólián át Kínáig, Franciaországtól az Egyesült Államokig, Makótól Jeruzsálemig, mindenütt értŒ fogadtatásra találnak. Ezzel el is érkeznénk Aatoth Franyó munkásságának lényegét összegezŒ írás befejezŒ mondatához, ha nem tartanánk szükségesnek, hogy némi részletet is eláruljunk életútjáról, személyiségérŒl, alkotásairól.
Aatoth, továbbiaban Franyó Nyíregyházán született, ott is járt iskolába, mindaddig, amíg az édesapját hivatása Budapestre nem szólította. Az ekkor tízéves Franyót egyszerre több nehézség elé is állította a helyváltoztatás, és ezek az évek olyan mélyen belé vésŒdtek, hogy felmerül a kérdés, vajon mindezek mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy felnŒtt korára világutazó, zenekedvelŒ és a tolerancia legmagasabb szintjén álló humanista lett belŒle. A legközelebbi zenetagozatos általános iskola, ahova beiratkozhatott, messzire esett lakóhelyétŒl. A napi villamosozás egyedül, a fŒvárosi forgatagba csöppent nyolcéves gyerek számára valóságos kalandot jelentett, és nem utolsósorban a magárautaltság erŒpróbáját. Azt is hamar meg kellett tapasztalnia, mit jelent idegennek, közösségen kívülinek lenni. A pesti srácok számára Œ volt az elmaradott vidéki fiú, jóllehet a három országhatár (Szlovákia, Ukrajna, Románia) közelében fekvŒ Nyíregyháza az ország legjelentŒs városai közé tartozik. De Magyarországon a vidék Budapest határánál kezdŒdik, így volt ez Franyó gyerekkorában, és némiképp így van ez még ma is.
14-15 éves lehetett, amikor egyik délután az olajpasztellrŒl olvasott, és maga sem tudta miért, de azonnal leszaladt a közeli ÁPISZ-ba és vett belŒle egy dobozzal. Otthon nekiült, és megszállottan rajzolni kezdett. Ezzel el is dŒlt pályaválasztása, még akkor is, ha szülei tudományos területre szánták és vegyésznek taníttatták. Esti rajziskolákat kezdett látogatni, kezdetben Matzon Frigyes tanítványa lett, majd a Dési-Huber körben folytatta munkáját.
ElsŒ kiállítását tizenhat évesen a barátja Göller Lóránt szervezte meg a Nárcisz utcai ház lépcsŒházában. Lóránt mindenképpen akart egy kiállítást szervezni. Mint mondta, egy mıvésznek be kell mutatni a munkáit. KeretekrŒl is «gondoskodott». A Némtvölgyi úti iskolából leszedtük a bekeretezett címereket, majd ezeket a kereteket használtuk fel a kiállításra.
19 évesen performanszot adott elŒ a zongoramıvész Szabados Györggyel (aki az improvizatív magyar zene képviselŒjeként vált Európa-szerte ismertté) : Szabados a zongorán, Franyó a vásznon rögtönzött. A Kapás utcai Pinceklubban kiállítási lehetŒséghez is jutott, de mivel már kezdetben sem tartozott a « simulékony » mıvészek közé, csoportos tárlatokra beadott munkáit többnyire kizsürizték. Ez történt - a mıvészet meggyalázása címén - Michelangelo Rabszolgafejének tarkára festett gipszmásolatával is. Nemcsak a hivatalos tárlatok, de a KépzŒmıvészeti FŒiskola kapui sem nyíltak meg elötte. Évente jelentkezett, évente elutasították. Az ekkor még csak « euronnomád » Franyó eközben hosszabb utazásokra vállalkozott, amit abban az idŒben nemcsak rossz szemmel nézett a politikai hatalom, de a hivatalosan engedélyezett kivihetŒ nyugati valuta » nevetségesen csekély összege miatt szinte lehetetlen vállalkozás is volt. Világot látni, felfedezni, megismerni, megtapasztalni, mindez olyan fontos volt Franyó számára, hogy úgy gondolta : akadály nincs, akarat van, irány a nagyvilág. Autóstoppal eljutott BudapesttŒl Koppenhágáig, míg egy másik alkalommal, némi hajózást is közbeiktatva, egészen Casablancáig. ElvetŒdött Párizsba is, ahol a sors Victor Vasarelyvel hozta össze. A Mester ígéretet tett neki, hogy ha lejárt útlevele ellenére is hazatér, Œ elintézi, hogy törvényesen visszatérhessen tanulni Párizsba. Hazaérkezésekor Franyót a szigorú belügyi alkalmazottak nemcsak útlevelétŒl fosztották meg, de vele együtt a jövŒbeli utazások lehetŒségének reményétŒl is. Vasarely azonban valóban beváltotta ígéretét, és egy szép napon motoros futár hozta a hírt, hogy átveheti új útlevelét, indulhat Párizsba. (Vasarely a késŒbbiekben is mellette állt, figyelemmel kísérte pályáját, és munkakapcsolat is kialakult közöttük, fiához, Yvaralhoz pedig annak 2002-ben hirtelen bekövetkezett haláláig tartó szoros barátság fızte.)
1978-ban beiratkozott a párizsi École Supérieure des Beaux-Arts-ra, ahol két figuratív festŒ, rövid ideig a török származású Albert Zavaro , majd az iraki születésı Abraham Hadad növendéke volt. Mindezt azért érdemes kiemelni, mert utal arra a sokszínı-sok nemzetiségı fŒiskolai közegre, amelyben a gyakorlatilag egy tŒbŒl gyökereztetett kultúrával rendelkezŒ Magyarországról érkezett Franyót olyan impulzusok érték, amelyekre, ha nem is tudatosan, de régóta vágyott. Már korai kóborlásaira is valószínıleg ez az igény indította el. Az utazásokat a fŒ?skolai évek alatt is folytatta, rövidebb-hosszabb idŒt töltött Németországban, Hollandiában és többször visszatért az Egyesült Államokba is. Kaliforniai tartózkodása idején színes lakkra szórt homokkal készített nagyméretı képeket, de annak ellenére, hogy ezek fogadtatása kedvezŒ volt, Œ mindezt csak kísérletezésnek tekintette. Tudatában volt annak, hogy még nem talált rá arra a sajátjának tudható hangra, amely alkalmas gondolatainak pontos és világos interpretációjára.
Bár többé-kevésbé az említett országokban szerzett tapasztalatok is beépültek munkáiba, festészetére Mongólia megismerése gyakorolt igen nagy befolyást. Hogy miért éppen Mongólia és hogyan került oda, arra ne várjunk valami hangzatos, ideológizált választ, a magyarázat igazi « franyós ».
A könnyen barátkozó, szeretetteljes és jó humorú Franyó párizsi társasága folyamatosan bŒvült, és a gyakran ismétlŒdŒ éjszakába nyúló beszélgetéseket hajnalba nyúló mulatozások követték. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Franyó a Risk-nevı társasjátékban «elveszítette» Mongoliát. ElsŒ bosszúságán felülkeredett a « sebaj, visszaszerzem » elhatározás és még enyhén másnapos álapotban, rögvest írógépe elé ült, hogy levelet írjon az UNESCO-nak. Ebben felvázolta egy francia-mongol kulturális csereprogram tervét. Postára adta, majd rövidesen elutazott Amerikába. Már el is feledkezett a levélrŒl, amikor egy napon telefonhívást kapott Párizsból, hogy sürgŒsen térjen haza, mert magas szintı mongol delegáció kíván vele tágyalni a csereprogramról. A kormányküldöttség megérkezett Franyó ermont-i mıtermébe, és a kezdeti protokoláris beszélgetés egyre oldottabbá vált. Ahogy fogyott a a vodka, úgy nŒtt a kölcsönös rokonszenv és az együttmıködési terv jelentŒsége. Franyó 1989-ben járt elŒször Mongóliába. A városlakó mıvész számára addig ismeretlen, a végtelen szabadság érzését nyújtó Nagy Tér, és a természetnek az ember feletti lenyıgözŒ hatalma olyan mély benyomást tett rá, hogy attól kezdve rendszeresen visszatért az közép-ázsiai országba. Közel került a mongol sztyeppék lakóihoz, együtt élt velük jurtájukban, felvette életritmusukat, valamilyen szinten elsajátította nyelvüket. Alaposan megismerkedett a lámaizmustól átitatott mongol kultúrával, és a rezsim által akkoriban még kevéssé tolerált mongol kortárs képzŒmıvészet « titkos festészetével » is. 1993-ben nem kis meglepetést okozva a francia közönségnek, nagyszabású francia-mongol kiállítást rendezett Ermont-ban és a párizsi UNESCO palotában.
IdŒközben elnyerte a Société Foncière Lyonnaise pályázatát és három és fél évi idŒtartamra Neuilly-ben kapott mıteremlakást. Ebben az idŒszakban teljesedett ki festészetének « mongol korszaka ». Szimbolum rendszerének egyik legfontosabb elemeként képeire begaloppoztak a lovak, a « sztyeppék limuzinjai », és az addig alkalmazott, szinte csak feketére, barnára, okkerre korlátozott színek korszakát ekkoriban váltotta fel a vörös-periódus. (Mindezt megelŒzŒen monokrom korszaka is volt, amit még pénzszıkében levŒ fŒiskolás korában, szobafestŒként fejlesztett tökélyre). Képeinek nemcsak színvilága, de struktúrája és ikonográfiája is megváltozott. Franyó elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor festményei már összetéveszthetetlenekké és tegyük hozzá, akárcsak a hozzá sok tekintetben rokonvonásokat mutató amerikai Kenneth Patchen «picture poems»- jei, kategóriákba sorolhatatlanná váltak. Figuratív ábrázolásának nincs köze sem a hatvanas években indult Nouvelle Figuration-hoz, sem a nyolcvanas években megjelenŒ Figuration libre-hez ; figuratív ugyan, de csak éppen annyira, hogy a térben lebegŒ, árnyék nélküli képelemek, tárgyak, állatok, emberek jól felismerhetŒek legyenek. Az itt-ott elŒforduló graffitiszerı motívumokat elsŒ ránézésre akár a spontán utcai mıvészettel rokoníthatnánk, ám alaposabban szemlélve, árulkodóan felfedik készítŒjük mıvészi felkészültségét, primitívizmusának szándékosságát. Jó példa erre a Szívhalál vagy akár az Alkalmasság kutató Konyha. Olyan össze nem tartozó elemeket, szituációkat tartalmazó képekben, mint a FürdŒzŒ nŒ szputnyikkal, az Édenkerti elŒjáték, a FürdŒzŒ nŒ szŒrös zászlóval, a szürrealizmus is megjelenik, Franyó mégsem szürrealista, és ugyanígy nem köthetŒ a lettrizmushoz sem, annak ellenére, hogy alkotásait betıkarakterek - a képmezŒbe írt szavak, festés közben felmerült gondolatok - teszik teljessé. Ráadásul a Kínában is hosszabb idŒt eltöltŒ és a mandarin nyelvvel behatóan foglalkozó mıvész képein a latin betıkön kívül kínai karakterekkel is találkozhatunk.
Franyó továbbra sem bánik bŒkezıen a színekkel, leginkább a festészet legŒsibb, barlangrajzoknál használt színeivel, vörössel, feketével, fehérrel, szürkével dolgozik. Az alap szinte mindig vörös, ez mégsem vezet egyhangùsághoz, hiszen mindig más és más okból az. A vörös színhez kötŒdŒ, évszázadok során kialakult számtalan pozitív és negatív fogalmat képviselŒ szimbolum, mint hatalom, vér, tız, élet, szerelem, pokol, láng, luxus, ünnep, harag, szenvedély, tilalom, forradalom és egyéb jelentés közül mindig az érvényesül, amit Franyó éppen mondani akar a képpel. A többnyire kézenfevŒ értelmezés nem állítja megoldhatatlan feladat elé a nézŒt, mégis akadnak olyanok, akik kizárólag egyféle képpen hajlandók érteni Franyó vörösét : használatában tévesen, a kommunizmus dicsŒítését, Franyó általuk feltételezett politikai hitvallását látják. Egy ilyen megjegyzésre Franyo szerint «amikor megcsodálunk egy Ferrari Testarossa-t, valószínıleg nem a Szovjetúnióra asszociálunk. A színekhez hasonlóan, az ábrázolt tárgyaknak, élŒlényeknek is többszörös, a képi környezettŒl függŒen más-más módon értelmezhetŒ szimbolikus jelentésük van. Franyó saját jelrendszerrel dolgozik, amiben a fenyŒfa helyenként a „merkantilis karácsony”-ra utal, a billegŒ szék a hatalomra, a vízcsap jelentheti az életet, a szennyet, de a megtermékenyítést is, a ló az erŒt, a szabadságot, egymást végnélküli sorban követve pedig az idŒ múlását is. Aki ismeri a saját fejlŒdéséért maga körül mindent kipusztító, ég felé törŒ, tüskés törzsı madagaszkári kaktuszfélét, a Pachypodium-ot, annak nem okoz gondot annak megfejtése, hogy a több képen is felbukkanó növénnyel korunk törtetŒ, felülkerekedni akaró, gátlástalanul átgázoló emberét és vele együtt az ilymódon elért sikert elfogadó, sŒt ünneplŒ társadalmat jelképezi. A kaktusz magas savtartalmú leveleit elhullatva kiírt minden más növényt maga körül. A magát « mélyen hivŒ magánkommunistának » valló Franyó, akinek egyszemélyes pártjába senkisem léphet be, kifinomult érzékenységgel tekint a világra. Abszurd szituációkat teremtŒ, narratív festményeiben keményen kritizálja korának társadalmát, a humor és az ironia eszközével könyörtelen (élességgel) kritikával mutat rá a szociális igazságtalanságokra, a közönyre, a közkultúra igénytelenségére, a tolerancia hiányára, és megannyi, az emberi méltóságot veszélyeztetŒ jelenségre. Az egymásra figyelés hiányára, a TV-kultúra elsekélyesedésére, és nem utolsó sorban az emberi áldozatokat különbözŒ mércével mérŒ, statisztikai adatként kezelŒ napi híradókból ránk ömlŒ tragédiák iránt kifejlŒdŒ érzéketlenségre hívja fel a figyelmet a Hova tegyük a TV-t szívem vagy a News. Amit itt Franyó képben, azt a francia képzŒmıvész, Ben így fogalmazza meg szavakban, amikor ezt írja egyik jegyzetében: « A média számára két halott Ausztriában, egyenértékı ezer halottal Szomáliában . » (Ben nevének felemlítése Franyó mıvészi tevékenységével kapcsolatban is helyénvaló, figyelembe véve sziporkázó nyelvi leleményeit, amelyek munkásságának fontos részét képezik, és épp olyan meditációs alkotófolyamat szüleményei, mint festményei.) Charles Simonyi ırturistának szentelt festménye, A 2 Simonyi sok más gondolat mellett felidézi bennünk azt a szomorú tapasztalatot is, hogy aki valamilyen okból, többnyire kényszerbŒl elhagyta Magyarországot, annak minimum az ırbe kell repülnie, de lagalábbis milliomosnak kell lennie ahhoz (Nobel-díj nem elég...), hogy hazája visszafogadja, és hıtlen semmirekellŒbŒl a « hazánk fiává » váljon. A képen itt is helyet kap egy látszólag oda nem illŒ tárgy, egy Louis Vuitton - táska is, amit manapság « olyan imádattal vesznek körül, mint a megváltót ».
Franyót felháborítja az önálló gondolati szabadság korlátozása, a korrupció, a harácsolás, a nacionalizmus, a sovinizmus, a rasszizmus, a közöny és a maga eszközeivel küzd is ellenük az aktualitásokra, társadalmi visszásságokra metszŒ gúnnyal reagáló festményeivel, performanszaival éppúgy - Pintér Sándor leszámol a maffiával, Béke Svájcban), mint életmódjával, cselekedeteivel. « Magyar Asterix » - ünk - Pacsika Rudolftól nyert keresztségében - feltalálja az egyre inkább szükségesnek ígérkezŒ személyes hordozható atombunkert, a mindent megoldó, minden bın alól feloldozó feszületet és az IKEA-rendszerı, pénzbedobásos gyóntatófülkét, a kempingezŒk számára rendkívül praktikus felfújható Turulmadarat, a férfierŒ fokozására szolgáló Viagrás raviolit. Egyik kiállításának képeit olyan alacsonyra, a földtŒl alig 50 cm. magasságban akasztotta a falra, hogy mélyen le kellett hajolnia, aki látni akarta Œket. Mindezt azért, hogy a “látogatók megadják a tiszteletet a mıvésznek”. Festményben ugyanezt a gondolatot az a figura fejezi ki, aki “ a hátán hordott tartályba összegyıjti az évezredek alatt összegyılt port, amit nem szívtak le a képzŒmıvészet misztifikációjáról.” Reklamálja, hogy változtassák meg a (Szent) Orbán tér nevét, és javaslatot tesz az SOS Abu Dabi - segélyakció elindítására, « mert nemcsak a szegények szenvednek hiányban, de a gazdagok is, legyünk demokratikusak, segítsük Œket is. Vonuljunk ki az utcára « Adakozzon limuzinra! » feliratú - táblákkal». A « magyar Asterix » egy két napra gondjaira bízott thaiföldi étterem keresett különlegességévé teszi a maga sütötte magyar palacsintát, mulatozást kedvelŒ utazó alkoholisták számára megírja soknyelvı kéziszótárát, amibŒl az általa alkotott tantrikus szildáv nyelv sem hiányzik. Mint menyasszony az esküvŒi csokrot, úgy Œrizzük meg utódaink számára Franyónak ezt a mosolyra fakasztó, de mélységesen komoly üzenetnek szánt ötleteibŒl javaslataiból összeállított bokrétát! Egy észak thaiföldi árvaházban együtt dolgozik a gyerekekkel a dzsungelben, kortárs mıvészek munkáiból kiállítást rendez börtönlakóknak, a párizsi clochard-t pátyolgat, menedéket nyújt neki, vörösborral teszi széppé a napjait : « Amikor sütit vittem neki, gyanakodva nézett, hátha meg akarom mérgezni, de a rumos teának mindig nagyon örült. »
Franyó nemcsak az Œt körülvevŒ világot és embereket figyeli éles szemmel, de saját magát is. Önarcképeket készít, amelyek önvizsgálatból és - valamennyi más festményéhez hasonlóan - meditációból születnek : a létrejött mı nála mindig a fejében lejátszódó gondolatfolyamatok végeredménye. A lelki inspirációt saját elmondása szerint, a Biblia, a nyugati és keleti filozófia, valamint feLugossy László Atavisztikus levelei-bŒl meríti. « A nyugati ember úgy meditál, hogy vesz egy bŒ ruhát, lótuszülésbe helyezi magát, és kényelmetlenül érzi magát, mert húzódik a lába. Pedig a buddhista szerzetesek szerint is azt a pózt kell felvenni, amiben a legkényelmesebben érzed magad, csak úgy tudsz meditálni. Például sétálva.” A mélyen gondolkozó férfi mély meditációban érdekes gondolatokat érlel, Vagy zene mellett. Korábban fŒleg rockzenét hallgatott, mostanában inkább klasszikus vagy népzene szól mıtermében. « Semmilyen hangszeren nem tudok játszani, de imádok hangszereken játszani. »
Az elmélyülés elsŒdleges feltétele a nyugalom, és ez az a napjainkban ritka kincs. Barátjai Bors Ganda és Areeratana segítségével Thaiföldön helyezkedik el, a dzsungelbe épített mıteremben. Távol a társadalmi konvencióktól terhes világtól, a fogyasztói társadalomtól, ahol « nem annak örül az ember, amije van, hanem attól boldogtalan, amije nincs », valódi szabadságra lel. A természet közelében, a sırı erdŒben álló mıteremház ablakából kitekintve a fekvŒ Buddha hegye tárul szeme elé. Egy újabb horizont...