feLUGOSSY László - november 2011

A festészet körülményei Franyó Aatoth kapcsán

Már több, mint tíz éve ismerem Aatoth Franyót, a mıvészt és az embert. Az tetszik benne, hogy mindenképpen önmaga, olyan nemesen egy, és végtelen is. A mıvészetet halandó emberek csinálják, akik ugyanúgy gyarlók és esendŒek, mint a többi ember, akik éppenséggel nem mıvészetet csinálnak, hanem teljesen mást, amely ugyan olyan fontos, mint a mıvészet, vagy bizonyos értelemben még fontosabb is, ha azt vesszük. De nem szeretnék semmilyen sorrendet se kialakítani, még véletlenül sem. És nem gondolok ideális körülményekre, mert nincsenek ideális körülmények. Élet van a maga valójában, amelybe mindenki ideákat helyez vagy vesz ki a saját érzékenysége szerint.Franyót érzékenysége inspiráló érzékenység. Egyrészt, mint képzŒmıvész is ösztönzŒ, mert a képeibŒl áradó kreatívitás hatása egyértelmı, másrészt az alkatából sugárzó humanista szemlélet mód ugyanannyira lenyıgözŒ és gyógyító hatású. Szinkronban van magával, a maga természetességével folyamatosan megajándékozza környezetét. Jó légkört árasztó aurája elgondolkodtató derıt teremt, és energiával tölti fel a körülötte létezŒket. Ez az ami nem tanítható. Erre születni lehet. Persze, az élet folyamatosan tanítja az embert, eleven példák ezreivel mutat fel negatívumokat, pozitívumokat, hogy megismerésük által választani tudjunk, és a saját bŒrünkön tapasztaljuk meg választásunk súlyát, vagy súlytalanságát.

A festészet körülményei
avagy egy teljesen más megközelítés

A mıvészeten gondolkodva mindig felsejlik valami reménytelenség, hogy létezik-e egyáltalán Mıvészet, mint olyan, vagy csak az elmúlt két száz évnek van ilyen vetülete, amelyben ez a fogalom igazából meggyökeresedett és kivirágzott, meghódította a civilizált világot, és egyben le is rombolta magát. Mert arról van szó, hogy a „Mindenki Mıvész-Minden Mıvészet” világában már semmi sem olyan, mint ahogy mutatja magát, és ez a „mutatja magát” sajnos nem csak a mıvészetre vonatkoztatható, hanem az élet egyéb körülményire is, amelyekkel csak érintŒlegesen foglalkoznék, vagy egyáltalán nem.
Képek tömkelegei születnek pillanatról-pillanatra, s ez a mennyiségi állapot eltompítja az igazi képekbŒl szükségszerıen áradó szellemet, szellemi energiát. Ez a fajta képtöménység egyszerıen devalválja önmagát. Ilyenkor a mıvész vagy elsírja magát, vagy úgy nem vesz róla tudomást, hogy e fontos felismerést magába szippantva végzi munkáját, sorsára hagyatkozva. Mert ezek a Mıvészet, azon belül a festészet igazi körülményei, nem pedig a vászon, az ecset, a festék meg a miegymás, bár azt mondják, hogy ez is kell. Ja, és még az ihletrŒl nem is beszéltem, amelyet csak azért nem tartok elavult fogalomnak, mert szerintem még nem az, de rövidesen majd az lesz.
De nem igazán szoktunk az ihletrŒl beszélgetni, azt minden mıvész a magánügyének gondolja avval a biztos hittel, hogy ha van ilyen az majd a képein látható lesz, és franyo mester képein eme jelenség élénken tapasztalható. Az a gondolkodási folyamat, amelyben az életrŒl és tevékenységérŒl elmélkedik az alkotó, az sokkal erŒteljesebben meghatározza mıvészetét, mint a hétköznapi, s anyagi természetı dolgok, mivel fejben, lélekben születnek meg a képek és ezek után realizálódnak jó fajta merészséggel, hozzáértéssel, megszállottsággal párosulva, aminek az ellenkezŒje is a felszínen vibrál, s ugyanúgy hatékony körülmény szeretne lenni, a körülményekhez képest egy másfajta körülmény.
Innen már csak egy ugrás a mélység, ha beleveti magát az ember. Ez egy olyan kockázat, amit vállalni kell. Éppenséggel meg lehet úszni, de annak semmi értelme. Minden mıvész fejest ugrik ebbe a mélybe, bele az ismeretlenbe, hogy egy igazi mıvel újra a felszínre ússzon. Van, amikor nem elég a nagy levegŒ, s benne ragadunk önmagunk televényébe. Az igazi és az egyetlen kép az nagyon titokzatos, ha azt vesszük, ha meg mást vesszünk, akkor meg nagyon is természetes, és semmi olyan titok nincs benne, amit szó szerint kéne érteni. Valamikor, valakik jól körbe misztifikálták a mıvészetet. Önös érdekekbŒl tették, hogy nagyobb fajsúlyt kapjon látszólagosságuk, amivel a nyilvánvaló látást károsították.
A tönkre tett látás a vakságnál is rosszabb, mert fals és téves eszméket gerjeszt, és ezt akarja hitelesíteni, a valóságot átverni. A nagy manipulációk korát élve mindig felmerülnek alapvetŒ kérdések, hogy egyáltalán érdemes-e belemenni az alattomos és ködös szabályokkal kibélelt játékba. Hogy van-e értelme még egyáltalán mıvészetet csinálni, és inkább elszakadni kéne, mint benne lenni ebben az eltúlzott képtelenségben.
Elszakadva ezen képtelenségektŒl, megtalálhatjuk az ösztönös és igazi képet, amely csak annyira ösztönös, amennyire igazi tud lenni, hogy hatásában, energia mértékében ellenállhatatlanul módosíthassa az agyonmanipulált tudatunkat, hogy idŒrŒl-idŒre a felszabadulás érzetét okozza bennünk, amely nem ritkán életre szóló élményt jelent. Franyó képei olyen érzéseket keltenek bennem, mint egy valódi szusi kés, mely penge élesen kezelik valóságunk minden apró és finom részletét, melynek befogadása igazi élvezetet okoz - a szó legjobb értelmében.
Szükségünk van az efféle mélységekre!