Az embert is védeni kell

Néhány évvel ezel?tt egy hosszú hétvégére férjemmel Párizsba utaztunk. Napközben megcsodáltuk a nevezetességeket, majd esténként Franyó barátunkkal találkoztunk. Franyóval, akit Mátészalkáról egy kiállításáról ismertünk. Meséltük napi élményeinket, Párizs csodáit ecseteltük, amikor Franyó felajánlotta, megmutatja nekünk a másik Párizst. A házához közeli Szajna partra sétáltunk. A sötét éjszakában hívogatóan csillogott a város. – Ne a fényességet nézzétek! Figyelmeztetett kísér?nk. Nézzétek, ott a híd alatt emberek élnek! Csak halkan közelítsünk, nehogy megzavarjuk ?ket! Szegény, elesett, nyomorult emberek arca derengett a hajnal fényében. A betegség, a bódultság, a reményvesztettség látványa megtörte a fények csillogását. Szinte még a Szajna vize is más szín?re váltott. Egyik partján a fény, másikon a nyomor húzta ecsetjét. A közeledésünkre eszmél? emberek láttán els? pillanatban félelmet, majd szánalmat éreztem. Szinte megbénított a tehetetlenség. Franyó barátunk oly természetesen lépett oda ezekhez az emberekhez és kérdezte meg mire van szükségük, hogy szinte szégyelltem mellette bizonytalanságomat. Pár fillér, néhány maradék falat a szendvicsünkb?l, egy cigaretta, a kedves, emberi szó, az ?szinte figyelem hálás mosolyt csalt az híd alattiak arcára. Az örökké viccel?d?, bohém Franyó a háza biztonságába visszatérve t?le szokatlan komolysággal mondta: Tudod, az embert is védeni kell.
Franyó a véd?. Budapestt?l Párizsig, Mongóliától New Yorkig, Kínától Észak-Afrikáig, Tibett?l Mátészalkáig keresi az értéket, védi a még meglév? védhet?t.
A Szatmári Múzeumban most Thaiföldön készült, vagy Thaiföld inspirálta munkáit mutatta be. A fekete ültetvények, az elszenesedett fatörzsek, a kiszáradt tó: felkiáltójelek, melyek az apokaliptikus rombolásra, a bennünket körülvev? természet tudatos pusztítására próbálják felhívni figyelmünket.
Most a munkára fogott, megkínzott, életterükb?l kiszorított elefántokat védi. Ahogy megfogalmazta: A természetben a legnagyobb veszélyt az ember jelenti. Nem az erd? lakói jönnek a mi földünkre. Mi vagyunk a betolakodók nem az elefánt, aki csupán inni jár a tóra.
Körülbelül nyolc évvel ezel?tt választotta Thaiföldet egyik otthonának. Feleségével m?termet építettek a vadon szélén, tíz kilométerre a legközelebbi falutól. A hely neve Rairakhdham-matchat, a dharma, a tan követ?inek földje. Egy spirituális központ, ahova a hívek id?nként visszavonulnak lelki gyakorlatra. A ház körül korábban érintetlen ?serd?k terültek el. Manapság a bozótot az egyre terjeszked? ananászültetvények váltják fel. A dzsungel esténként kesernyés füsttel ég. Az elszenesedett növényzetet buldózerek tarolják. Az elefántokat elektromos kábelekkel szorítják vissza, egyre csökkentve a már így is csekély életterüket. Terjeszkedik a civilizáció, a dzsungel szélén közlekedési lámpa villog.
-A közeli, 35 kilométerre található iskolában vállaltam a fiatalok m?vészeti oktatását. Rengeteget tanulok t?lük – meséli Franyó. -Többek között a dallamos thai nyelvet, melynek elsajátítása az európai fül számára sokszor reménytelennek t?nik. Jókat derülnek esetlenségemen. Tanítom ?ket a fülükkel, vagy az orrukkal látni, félretéve minden klasszikus m?vészetoktatási módszert. Fiatal korban az ember még tud rajzolni, énekelni, azután bekerülve az iskolába, minden kreativitást kiölnek bel?lük.

............................................................Dr. Nagyháziné Szondi Erika